A félelmeim

Minden ember fél valamitől. Ez természetes és helyénvaló. De a rettegés már más tészta. Az a már-már kóros félelem. Ahhoz, hogy jobb emberek legyünk, nemcsak a hibáinkat, hanem a félelmeinket is ismernünk kell.

Először is irtózok a bogaraktól. Pláne a pókoktól. Nem olyan rég feküdtem az ágyba, és egyszer csak megláttam, hogy egy pók mászik a takarómon. Felugrottam, elrohantam a fürdőszobáig, aztán át a bátyám szobájába, kértem, hogy nézze meg, van-e rajtam valami mozgó miközben ugráltam össze-vissza. Azután, hogy megbizonyosodtam arról, nem mászik rajtam semmi, egy papuccsal a kezemben végigpásztáztam a szobán, majd még egyszer kirohantam, aztán szépen óvatosan visszafeküdtem. Ja. Ez tényleg megtörtént. Elég gáz így visszagondolva rá. Nem is volt olyan nagy pók.

Egy kissé félek a sötétben. Van amikor inkább megnyugtat, de van amikor csak úgy tudok elaludni, hogy zenét hallgatok.

Félek az egyedülléttől. Hogy egyszer magamra maradok teljesen. Család, barátok nélkül. Hogy egyszer nem lesz velem senki.

Félek attól, hogy egyszer majd nem leszek képes zenélni, hogy egyszer eltűnik a zene az életemből.

Félek a nagy tömegekben. Félek, hogy sok idegen ember előtt legyek. Egyszerűen olyan folytogató, nyomasztó érzés. A jól megszokott környezettől pl. suli, nem írtózok, de, ha bemegyek a városba, jobb szeretek kicsit kihaltabb utcákban lenni.

Félek attól, hogy csalódást okozok anyának. Hogy egyszer elvesztem őt.

És végezetül félek a haláltól. Erről inkább nem beszélnék.

Ti mitől féltek?