Miért nem kedvelem az embereket?

Nos, igen. Újra itt. Nagyon eltűntem, tudom, tudom, de meg van rá az okom. De mostmár itt az év vége, túlvagyok a vizsgákon (zongora, tánc) és a legnehezebb dolgozatokon (aka biosz tz), szóval újult erővel térnék vissza az "élők sorába". Rögtön egy komoly témával kezdenék, aminek nálam lelki okai vannak.

Miért utálom az embereket?
Igazából a legnagyobb okom, a saját családom. Apám egészen két éves korom óta veszekedett anyámmal. Mindig bántotta szavakkal. Anya egyetlen mozdulatára is kitört sokszor veszekedés. Ezek engem viseltek meg a legjobban, mert én vagyok a legfiatalabb a családban, és mert mindig én vígasztaltam meg anyát. Sokszor mondogatta azt, hogy felakasztja magát, hogy elköltözik, stb. És mindezt egy 4-5-6-7 éves kislánynak. Bennem ekkor kezdett el kialakulni a komolyság és az emberek utálata. Mert mindig bántották anyát. Eztán 9 éves koromban, a suli befejezte után apám minden szó nélkül elköltözött az új nőcskéjével. Csak, hogy engem erről elfelejtettek tájékoztatni. Magamtól jöttem rá, hogy otthagyott, hogy milyen egy szemétláda r*hadék. De sajnos ennek ellenére nem múltak el a zűrök. Apám mai napig nem fizet rendesen gyerektartást, sőt, még meg is akar fosztani minket minden vagyonunktól. A válási per már majdnem két éve megy, apám anyát egy idiótának állítja be, hazudik a bíróságnak, és a legszomorúbb, hogy ezeket el is hiszik, mivel ügyvéd. Komolyan, én szégyenlem magam, az ő hazugságaiért! Anya ma is sírt. Sokszor sír. De itt van a mostoha apám, aki sokkal jobb ember mint a vérszerinti apám. Nagyon szeretem őt. Tudom, hogy soha nem bántaná anyát. Szándékosan. És ez a történet csak egy sok közül.

A féltestvéreim. Ők olyan álszentek anyámmal kapcsolatban, látszik, hogy apa gyerekei. Eljátszák a nagy mézes-mázad f*szságot, közben meg mindennek elmondják anyát.

Az egyik osztálytársnőm, és édesanyja. Szintúgy álszent kis girnyókok. Hasonlót csinálnak, mint a féltestvéreim. Csak a lánya velem csinálja ezt. Szánalmas. Csak ennyit fűzök hozzá.

Ezek a legfőbb okaim. Ebben még az a szomorú, hogy a legtöbb ember tényleg ilyen. És az előítélet adta burokban nehezen tudom kiszűrni azokat akik nem ilyenek. Az emberek szánalmasak. De nem szeretnék mindenkit belesorolni. Ott például a három bátyám, az anyám, a legjobb barátnőm és remélhetőleg még sok-sok olyan ember, akik nem hazudnak, szúrják hátba a másikat és törik folyton az eszüket azon, hogy mivel ártsanak másoknak. Talán a legszégyenletesebb dolog az emberiségben, a gyűlölet. Én sem azt mondom, hogy gyűlölöm az embereket. Nem gyűlölöm se az apámat, se a féltestvéreim, se az osztálytársam. Egyszerűen irritálnak. Nem gyűlölködök, csak csendben elfogadom a szörnyű valóságot, mert én nem szeretnék lesüllyedni az ő szintjükre. Viszont azt bevallom, hogy gyűlölöm a ruhaboltokat és a sminkeket is. Át is költöttem a hupikék törpikék főcímdalát: hallottál már a gonoszról? A csúf, hatalmas ruhaboltról? Na, ja. Ilyeneken is szoktam gondolkodni.

Na de vissza a témához. Ritkán beszélek erről, mert ez nem könnyű, de szeretném, ha ez hatna másokra, és elgondolkodnának azon, vajon milyen emberek veszik őket körül. Ugyanis a számodra legfontosabb ember is elárulhat. Nem tagadom, hiányzik az apám. Hiába van itt a mostoha apám, de ez nem ugyanaz. Nem hívom apának, nincs olyan rettentően szoros kapcsolatunk. Alapvetően a családommal sincs szoros kapcsolatom. Sok mindent nem árulok el nekik, nem beszélünk sokat, inkább csak az, hogy: tesók vagyunk, vagy egy család vagyunk és szeretjük egymást, de ezen kívül nem nagyon ismerjük a másikat.

Ez ennyi lenne. Most komoly hangvételű lett a blog, de szerintem ez nem baj. Ilyen is kell. Köszi, hogy végigolvastad és kíváncsi vagyok a te történetedre/véleményedre ☺